"Ehhez a szakmához elengedhetetlen a szociális érzékenység és a gyermekszeretet"

Portré

Jakab Ferencné 1975 óta tevékenykedik Szerencsen, mint gyógytornász, gyógypedagógus, logopédus. Hét évig dolgozott a Rákóczi iskolában, majd az ő irányításával jött létre a Kistérségi Pedagógiai Szakszolgálat városunkban. Jelenleg nyugdíjas óraadóként folytatja fejlesztő munkáját a térségben.

Jakab Ferencné Sályban született, ott járt általános iskolába, majd Mezőkövesden végezte el a gimnáziumot. – Nagyon szép gyermekkorom volt, hárman vagyunk testvérek. Édesapám autószerelőként dolgozott, édesanyám pedig háztartásbeli volt, de mindenhez értett: varrt, horgolt, szőtt és rengeteget mesélt. Édesapám mindig azt tartotta fontosnak, hogy tanuljunk, azt mondta, hogy azt nem vehetik el tőlünk – kezdi Jakab Ferencné.

Először színművészszeretett volna lenni, később orvos, végül gyógytornász lett belőle. – Gimnazista korú lehettem, amikor nagy gyermekparalízis járvány volt Magyarországon és rengeteg gyermek mozgássérültté vált. Sályban az Eötvös kastélyban létesítettek mozgásjavító intézetet ezeknek a gyerekeknek. Adott volt, hogy én gyógytornászként ebben az intézetben fogok dolgozni és segíteni a gyerekeken – meséli.

1975-ben költöztek Szerencsre a férjével és közben jelentkezett a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola oligofrén (értelmi fogyatékos) és pszichopedagógia szakára. – Szerencsen gyógypedagógiai tagozaton tanítottam értelmi fogyatékos gyerekeket és társadalmi munkában gyógytornát tartottam. Közben rájöttem, hogy az kevés, amit csinálok, mert nagyon sok gyereknek a beszédfejlődése is elmaradt, és ennek következtében a gondolkodása is, mert a gondolkodás is egy belső beszéd.

Jakab Ferencné © Fotó: Szerencsi Hírek

Ezt komplex módon kellett kezelni. Sokszor olyan gyerekek is bekerültek a kisegítő tagozatba, akik nem odavalók voltak. Ezek miatt is végeztem el a logopédia szakot szintén a Bárczin. A mozgás, a beszéd és az értelmi fejlesztés: ebben a háromban találtam meg azt az utat, amivel tényleg komplexen lehetett a gyerekeken segíteni – mondja Jakab Ferencné, aki hozzáteszi, akkor úgy látta, hogy nem csak Szerencsen, hanem az egész járásban szükség lenne logopédus szakemberre. – Sikerült meggyőzni a járás vezetőjét, és a megyében – az elsők között – létrehoztuk a járási logopédiát. Egy másik logopédus kollégával, saját gépkocsival jártuk a környék iskoláit, óvodáit. Kiszűrtük a gyerekeket. Aztán a megyében egyre többen követték a példánkat - merthogy korábban csak a nagyobb városokban volt ilyen foglalkozás - és országosan is ekkor jöttek létre a járási logopédiák – meséli Marika néni.

A Rákóczi Zsigmond Általános Iskolában gyógypedagógusként tanított. – Úgy gondoltam hogy tudom párhuzamosan csinálni: tehát délelőtt tanítottam, délután pedig azokkal a súlyosan beszédhibás gyerekekkel foglalkoztam a járási logopédia épületében, akik bejöttek hozzánk. Később beláttam, hogy ezt a kettőt nem lehet egyszerre csinálni, maradtam a Rákócziban hét évig – folytatja Jakab Ferencné. Közben két lánya született, akik jelenleg Svájcban élnek. – A Rákóczi iskolában folytatott munkám után felkértek, hogy alapítsuk meg a Kistérségi Pedagógiai Szakszolgálatot. Akkor épült a Nevelési Tanácsadó épülete és a Városi Tanuszoda. Sikerült pályáznunk, amiből az uszodát és a Nevelési Tanácsadót is teljes egészében be tudtuk rendezni.

Az uszoda szekrényeit, az öltözőket, padokat, a sávelválasztókat, valamint a Nevelési Tanácsadó összes bútorát, felszerelését, eszközeit beszereztük, sőt a kistérség akkor még 16 településének óvodájába, iskolájába is jutott néhány bútor: szekrény, logopédiai tükör, trapézasztal, székek, játékok eszközök. Tehát ez egy szép időszak volt és nagyon sok kolléga dolgozott nálunk: volt főállású és részmunkaidős pszichológus, hat logopédus, négy gyógypedagógus és 4-5 gyógytestnevelő. Aztán a pályázati lehetőségek csökkentek, a megye vette át a fenntartói, vagy működtetési feladatot, én pedig nyugdíjba mentem, emellett logopedizáltam – tette hozzá. Azt mondja, hogy mai napig nagyon szereti a munkáját, örömmel dolgozik a gyerekekkel. – Abszolút nyitott voltam és ma is nyitott vagyok. Tehát bárki bejöhet az órámra, a szülőket szívesen fogadom és a kollégákat is, ha valaki valahol megakad, akkor szívesen segítek.

Jakab Ferencné fiatalon - Fotó: magánarchívum

Nagyon élvezem azt, amit csinálok. Imádom a gyerekeket. Nekem nem teher naponta fölkelni és kimenni hozzájuk. Szeretettel fogadnak mindenütt: gyerekek, óvónők. Szeretem a nyüzsgést, a kollégákat. Mindenütt más hangulatban fogadnak. Nagyon szeretem az óvónéniket, azt, ahogy ők a gyerekekkel bánnak, azt a mosolygást és szeretetmegnyilvánulást, amit a kicsik felé közvetítenek. Az óvónénik általában nagyon jó ízlésűek, szépérzékük az ünnepségek, játékok, eszközök, berendezések kiválasztásában, megalkotásában is megmutatkozik. Nagyon kreatívak és sok verset, dalt megtanítanak a gyerekeknek. Nem rossz az iskola sem, mert ott jobban pörög az óra, tehát többet tudok segíteni, hatékonyabb a munka.

Az óvoda személyesebb, a gyerekek is jobban hozzám bújnak, valaki el sem akar menni. Az egyetlen probléma az adminisztráció, ami már számítógépen történik és ez kicsit több időt vesz el, mint kellene – mondja és hozzáteszi: kevés gyógypedagógus van szerte az országban. – Nagy hiány van belőlük, de ez inkább az oktatás miatt van, mert hiába jelentkeznek sokan, szigorú a felvételi követelmény. Biztos, hogy álláshoz jut például egy frissen végzett logopédus és miután ez egy szervezeten keresztül működik, szakmailag, módszertanilag, mindenféle továbbképzésre is lehetőségük nyílik. Ez egy jól kiépített hálózat és rendszer, amiben kezdők is és haladók is abszolút megtalálják a számításukat.

Ehhez a szakmához elengedhetetlen a szociális érzékenység, gyerekszeretet és egy stabil családi háttér – vallja. – Mert ha ezek a dolgok nincsenek meg és nem szárnyalhatna szabadon az ember, akkor nem tudna másokon se segíteni. Én mindenkit arra biztatok, ha van lehetősége és elkötelezettsége, hogy legyen pszichológus, logopédus, gyógytornász, gyógypedagógus, mert van jövője – mondja Jakab Ferencné, aki szabadidejében szeret olvasni, sportolni és addig szeretne dolgozni, amíg fizikailag és szellemileg bírja, és ameddig örömet okoz neki a munka. 1987-ben a Nevelési tanácsadó és a logopédia ellátás megszervezéséért, a diszlexiás- beszédhibás gyerekek fejlesztésért, Meixner Ildikó javaslatára, az Országos Minisztertanács kitüntetését kapta meg. 2006-ban kitüntetést kapott Szerencs Város szellemi alkotói tevékenységért, valamint a Kistérségi Pedagógiai Szakszolgálat megszervezésért.