A város napján minden évben ünnepélyes keretek között fejezi ki tiszteletét az önkormányzat mindazok iránt, akik munkájukkal hozzájárultak a város gazdasági, társadalmi, szellemi életének fejlődéséhez és a közösség építéséhez. Karasz Gyuláné már hosszú ideje dolgozik Szerencsen intézetvezető főnővérként. 2018-ban ő is átvehette a Pro urbe Szerencs kitüntetést.
Karasz Gyuláné Ványai Piroska Miskolcon látta meg a napvilágot, de születése óta Szerencsen lakik. A szülei Mezőzomborról költöztek a városba. Édesanyja az egykori Szülőotthonban csecsemő gondozónőként tevékenykedett, édesapja pedig a cukorgyárban dolgozott és a 118-as Ipari Szakközépiskolában volt esztergályos szakoktató. Piroska Szerencsen végezte el az általános iskolát. – Amikor nyolcadik osztályos voltam, sokat gondolkoztam azon, hová menjek tovább, mi is szeretnék lenni. Jó tanuló voltam, legjobban a biológiát, a földrajzot, és a kémiát szerettem.
Mivel az édesanyám a Szülőotthonban dolgozott, ő terelgetett engem az egészségügyi pálya felé – meséli Karasz Gyuláné, aki az általános iskola után felvételizett a miskolci II. sz. Ipari Szakközépiskola egészségügyi tagozatára. Sikeres érettségi és szakmai vizsga eredményeképpen általános asszisztensi, csecsemő és gyermekgondozó oklevelet kapott. Az iskola elvégzése után 1974-ben el is tudott helyezkedni kisgyermekgondozóként a Szerencsi Szülőotthonban. – Jellemző rám, hogy mindig igyekeztem megszerezni a munkámhoz szükséges szakképesítést.
Karasz Gyuláné fiatalon, Fotó: magánarchívum
1976-ban a szülésznői tanfolyamon sikeres vizsgát tettem. Előfordult olyan, hogy a mamámmal egy műszakban voltunk beosztva, én voltam a szülésznő ő pedig a csecsemő és gyermekgondozó. Emlékszem olyan Húsvétra, hogy a 12 órás műszakban 7 újszülött látta meg a napvilágot a segítségünkkel. Dr. Új Pál főorvos volt a vezető és egy nagyon családias hangulatú, 20 ágyas szülőotthon volt, szerettem ott dolgozni. Közben megszületett az én fiam is. Nagyon sajnáltuk, amikor be kellett zárni a Szülőotthont 1978-ban– emlékszik vissza Piroska.
1979-ben ismét munkába állt, a Központi Orvosi Ügyelet éjszakai ügyeletes nővéri állását vállalta el. – Ott igen speciális volt a munkaidőbeosztás, mert hétköznapokon este héttől reggel hét óráig tartott a munkaidő, hétvégén pedig szombat reggeltől hétfő reggelig. Ketten voltunk a kolléganőmmel és váltakozva dolgoztunk; sokáig egy-egy hetet folyamatosan vittünk. A területünkhöz tartozó háziorvosok ügyeltek még akkor, időnként helyettesítő orvosok, így nagyon sok doktorral találkoztam ez idő alatt – folytatja.
Később nappalos műszakban szeretett volna dolgozni, ezért jelentkezett a Rendelőintézet Pszichiátriai szakrendelésére, gondozónőnek. – Sikerült főállású nappalosként elhelyezkednem ott, és a tevékenységhez szükséges pszichiátriai gondozói és ápolói képesítést megszereztem. Ez a munka nagyon sok türelmet, más szemléletet és empátiát igényelt. Azt tapasztaltam akkor, hogy a munkanélküliség, a sok válás, vagy az élet hozta események megemelték a forgalmat a szakrendelőben. Szakrendelőként és gondozóként is működött, ezért nemcsak a pszichiátriai gondozottak jártak oda, hanem bárki bármilyen lelki problémával – mondja.
Karasz Gyuláné idén már huszonegy éve dolgozik intézményvezető főnővérként. – A Rendelőintézet átadása 1990-ben történt meg, akkor költöztünk oda a szakrendelésekkel. Kényelmes, szép, új épület volt. Először Dr. Argay László és Dr. Budaházy Emil volt az igazgató, majd 1991-től dr. Bobkó Géza lett az intézet vezetője. Bobkó Gézát az ügyeletes munkám során már ismertem. Amikor az elődöm 1998-ban nyugdíjba ment, akkor Bobkó igazgató úr engem kért fel a főnővéri pozíció betöltésére. Gondolkodtam rajta sokat és azon merengtem, hogy ha vezetőség alkalmasnak talál erre a feladatra, akkor meg kellene próbálnom és önmagamnak is bizonyítanék vele. A munkakör betöltéséhez diploma szükséges, ezért főiskolára jelentkeztem diplomás ápolói szakra és közben az egészségügyi menedzser végzettséget is megszereztem – tette hozzá Piroska.
Intézetvezető főnővérként feladatai közé tartozik többek között a szakdolgozók és a takarítónők munkájának irányítása, szervezése, koordinálása. – Vezetőként nagy segítséget jelent a szakmai előéletem, sok tapasztalatot szereztem az egészségügy több területén. Végigjártam minden lépcsőfokot. A szakmai minimumfeltétel megköveteli, hogy az adott munkahelyen oda illő szakképesítéssel rendelkezzenek a dolgozók. Ezt a munkám során folyamatosan figyelemmel kísérem és továbbképzésekre irányítom a kollégákat. A főnővéri pályám elején sok segítséget kaptam a gazdasági-munkaügyi személyzettől, valamint igazgató úrtól. Az elején nehéz feladat volt számomra kiállni és irányítani a munkatársaimat. Az én szemléletem az, hogy közösen oldjuk meg a problémákat. Figyelembe veszem mások gondjait, kéréseit és úgy próbáljuk megoldani a feladatokat, hogy lehetőleg mindenkinek jó legyen. Szeretem a munkatársaimat, jó velük együtt dolgozni, mert megértjük egymást – mondja.
Azt mondja, hogy az ápolói szakmához elengedhetetlen az emberek szeretete. – Ahogy Pázmány Péter mondja: „Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok, sok szeretet.” Az empátia nagyon fontos a betegnek, mert ha már csak meghallgatják őket, az is fél gyógyulás – mondja Piroska, aki úgy érzi kiteljesedett ebben a munkában, és lassan elérkezik a nyugdíjba vonulás időszakához. Szabadidejében szeret kirándulni, színházba járni és utazni, emellett a családjával és az unokájával szeret együtt lenni. Azt mondja nagyon váratlanul érte az, hogy Pro Urbe díjat kapott.
– Amikor megtudtam, nagyon meglepődtem, de örültem neki természetesen. Szeretném megköszönni a szüleimnek a segítségüket és támogatásukat abban, hogy Szerencsen maradtam. Hálás vagyok dr. Bobkó Géza igazgató úrnak, hogy méltónak tartott erre az elismerésre, valamint a képviselő-testületnek és polgármester úrnak, hogy támogattak. Érzéseimet Teréz anya szavaival tudnám kifejezni: „Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.”