100 esztendővel ezelőtt, 1920. február 20-án született Salánki István, a Szerencsi Cukorgyár nyugalmazott főmérnöke, a Pro Urbe Szerencs kitüntetés birtokosa. 1946-tól 60 évig állt az egész város életét meghatározó cukorgyár szolgálatában, több beosztásban is tevékenykedett, hosszú éveken át műszaki igazgatóként, majd a Cukormúzeum vezetőjeként dolgozott. Szerencsi Város Önkormányzata 1996-ban a Millecentenárium alkalmából alapított városi kitüntetésben részesítette, majd 2000-ben Pro Urbe Szerencs kitüntetéssel ismerte el munkásságát.
A Szerencsi Cukorgyár történetéről senki nem tudott többet, mint a nagyüzem gyémántdiplomás, nyugdíjas főmérnöke, Salánki István. 1946-tól 1980-ig dolgozott a magyar cukoripar fellegvárának mondható gyárban, nyugdíjba vonulása után pedig a magyar cukoripar és a szerencsi gyár történetét kutatta olyan lelkesedéssel, mint ahogy a munkáját is végezte.
A Salánki család a Felvidékről, Zsolnáról származott, korábban a Smirek nevet használták. A családfenntartó édesapa a trianoni döntéssel elszakított városból Barcsra került, ahol postavezetőként tevékenykedett. Két fia és egy leánya még a Felvidéken született, de a család legkisebb gyermeke már a Dráva-parti kisvárosban látta meg a napvilágot 1920. február 20-án.
Salánki István, Forrás: Zempléni Múzeum
Nem sokkal később a család ismét költözni kényszerült, az édesapát ugyanis Vácra helyezték, ott a „deákvári” részben éltek. A legkisebb fiú okos volt és érdeklődő, már ötéves korától az elemi iskolába járt, majd a szigoráról oktatási és nevelési elveiről híres piarista gimnáziumban 1937-ben érettségizett kitűnő eredménnyel. Gimnazistaként ugyan a történelem volt a kedvenc tárgya, de a jobb megélhetés reményében a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki szakára iratkozott be. A családfő korai rokkantnyugdíjazása miatt a négy gyermeket nevelő és taníttató család nehéz anyagi helyzetben volt, ezért az egyetemista fiú számára szinte kötelező volt a kitűnő eredmény és az azzal járó tandíjmentesség.
A II. világháborúra tekintettel 1941-től felgyorsították az egyetemi képzéseket, előfordult, hogy egy szemeszter alatt két félév tananyagát kellett elsajátítani.
Így fordulhatott elő, hogy Salánki István már 21 évesen diplomát szerzett kitűnő eredménnyel, ezzel az egész ország legfiatalabb vegyészmérnöke lett.
Negyedéves korától kisegítő tanársegédként dolgozott a Mezőgazdasági Kémiai Technológiai Tanszéken, majd a diploma megszerzése után is a Műegyetemen maradt, célja a műszaki doktorátust megszerzése volt.
A Szerencsi cukorgyár, Forrás: Zempléni Múzeum
Egyetemi karrierjében hirtelen változást hozott, hogy 1942-ben, 22 évesen kinevezték a megüresedett adjunktusi állásra. A háború és Budapest ostroma nagy veszteségeket okozott neki, mivel egy bombatalálat elpusztította az otthonát, hosszú ideig a testvérénél kell meghúznia magát. Helyzete annyira kilátástalan volt, hogy 1946-ban otthagyta az egyetemet, és megpályázta a Magyar Cukoripar Rt. Szerencsi Gyárának lakással is járó fővegyészi állását. 1946 októberétől beosztott üzemvegyészként, majd ezt követően 1947-ben fővegyészként dolgozott.
Tudományos terveit azonban nem adta fel, szeretett volna visszatérni Budapestre és újra az egyetemen oktatni.
1954 júniusában azonban hirtelen elhunyt a gyár főmérnöke és Salánki Istvánnak ajánlották fel a megüresedett pozíciót, aki a maradás mellett döntött.
1958-ban újra felvetődött a fővárosba költözés lehetősége, ekkor a minisztériumba akarták vinni az iparág főmérnökének, ám ő erősebbnek érezte a gyárhoz való kötődését. 1980-ig, nyugdíjba vonulásáig a Szerencsi Cukorgyár főmérnökeként tevékenykedett.
A Szerencsi Cukorgyár mindenkor a magyar cukoripar élvonalához tartozott. 1950 és 1988 között a gyárat 15 alkalommal minősítették a hazai cukoripar legjobb üzemének, sőt egy alkalommal az egész élelmiszeripar legjobb vállalata volt.
Salánki István nyugdíjasként újra kedvenc tárgyával, a történelemmel foglakozhatott, ugyanis Pál György igazgató 1982-ben felkérte, hogy végezzen gyártörténeti kutatásokat. Az 1948-ig tulajdonos Magyar Cukoripar Rt. iratanyaga ugyan a második világháborúban megsemmisült, a gyár iratai is elvesztek, de mégis fennmaradt annyi dokumentum, amelynek segítségével sor kerülhetett gyár történetének megírására. Hatévi kutatás után elkészült „A Szerencsi Cukorgyár 100 éve” című jubileumi kiadvány. Ezen kívül Salánki István közreműködött „A magyar élelmiszeripar története” című kötet cukoripari részének megírásában is.
A Szerencsi Cukorgyár 1989-ben ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. A centenáriumra a gyár dolgozói nagy gonddal készültek. Pál György igazgató kezdeményezte egy szakgyűjteményt létrehozását. „A Szerencsi Cukorgyár Üzemtörténeti Kiállítása és Nemzetközi Cukorgyűjteménye”, közismerten a „Cukormúzeum” néven működő intézményt Salánki István nagy szaktudással és lelkesedéssel vezette hosszú éveken át.
A Szerencsi cukorgyár, Fotó: Nagy Attila Károly
A nyugdíjas főmérnök a Magyar Élelmiszer Tudományos Egyesületben is aktívan tevékenykedett, főleg a cukoripari szakosztályban, 1982 óta a tudomány- és technikatörténeti szakosztályban, ennek 1994-től vezetője volt. Kiváló Dolgozó, Aranyjelvényes Újító, megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, Szerencs Pro Urbe Díját, a MÉTE szinte valamennyi kitüntetését. Az általa vezetett múzeum 1997-ben „Az Év Múzeuma” országos pályázaton különdíjat nyert.
Szerencsi Város Önkormányzata 1996-ban a Millecentenárium alkalmából alapított városi kitüntetésben részesítette, majd 2000-ben Pro Urbe Szerencs kitüntetéssel ismerte el munkásságát.
Életének 94. évében, 2014. szeptember 24-én távozott az élők sorából.
Ezen írásunkkal a 100 esztendővel ezelőtt született Salánki Istvánra emlékezünk, aki 60 évig állt a Szerencsi Cukorgyár szolgálatában, az egész életét az üzem irányításának, és a gyártörténet kutatásának szentelte. Emléke nemcsak családtagjai, ismerősei, munkatársai körében él, elmélyült, széles körű tudása, a munkához való hozzáállása, szorgalma példát ad Szerencs város egész közösségének.
(Forrás: Zempléni Múzeum)