Reményik Sándor emlékestet szerveztek február 23-án a Rákóczi-vár árkádos termében. A megjelenteket Parajos Tibor, az emlékest szervezője köszöntötte.
Beszédében elmondta, ezzel az eseménnyel az a célja, hogy az emberek jobban megismerjék Reményik Sándor életét és költészetét. Verseit a két világháború közötti erdélyi magyar költészet legszebbjei között tartják számon. Sokáig elfeledett alkotásait már ismét értékeli a hazai irodalom, hiszen 1945 után – politikai okokból – sokáig száműzték a magyar irodalomból. Az emlékesten Parajos Tibor részletesen ismertette a költő életét. A felolvasást egy-egy Reményik vers szakította meg, amit dr. Korondi Klára, Bodnár Edit és Kretovics István felváltva adott elő.
Reményik Sándor 1890. augusztus 30-án született Kolozsváron. Kezdetben édesapja hatására még építészmérnöknek tanult, ám később mégis az irodalom felé fordult. Versei közül az elsőt az Új idők újság tette közzé 1916-ban. Két évvel később már az Erdélyi Szemle egyik állandó munkatársa volt. 1918-ban megírta a Mindhalálig című költeményt, 1921-ig folyamatosan írta a Végvári verseket. Ekkorra már megmutatkozott költészetében a humanista felfogás.
Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum után visszavonultan élt. Hazája elvesztése után súlyos depresszióba esett, sokat betegeskedett és rövidesen morfiumfüggővé vált. Az elkeseredését abban a korban még nem tudták eredményesen kezelni. Ebben az időben a bevett módszer az inzulinsokk-terápia volt. Nagy adag inzulint adtak a betegnek, aminek hatására kómába került, majd ébredés után a pácienst egy új „elmeállapot” jellemezte. Csakhogy az egyik ilyen kezelés után a költő többé nem tért magához. Reményik Sándor 51 éves korában, 1941. október 24-én hunyt el. Életét két dolog határozta meg igazán, az egyik a kereszténysége, a másik pedig a magyarsága.
Az emlékesten közreműködött a bodroghalmi Halom Dalkör tagjai.