Tavaly decemberben új fejezet kezdődött a Szerencsi Szántó J. Endre Rendelőintézet (SZER, korábban ESZEI) életében: Dr. Bobkó Géza halálát követően dr. Pap Tibor vette át az intézmény irányítását. Nemcsak orvos, hanem tapasztalt egészségügyi menedzser is, aki a gyermekgyógyászattól az infektológián át a kórházigazgatásig számos területen bizonyított már. De mit jelent a „családias légkör” egy szakrendelőben? Milyen tervei vannak a szerencsi egészségüggyel? Hogyan orvosolja a telefonos elérhetőség nehézségeit, és miért tartja kulcsfontosságúnak a parkolók, szakrendelők felújítását? A főigazgatóval a jövőképről, a fejlesztésekről és az orvosi hivatás emberi oldaláról beszélgettünk.
Bár tavaly december óta vezeti az intézményt, személye sokaknak ismerős lehet Szerencsen. Mi motiválta arra, hogy megpályázza az intézetvezetői pozíciót?
A kapcsolatom a szerencsi egészségüggyel valójában sokkal régebbi, mint a kinevezésem dátuma. A 1999-től kezdődően 23 éven keresztül vezettem a központi orvosi ügyeletet háziorvos kollégámmal, dr. Gál Tamással, és magam is rendszeresen ügyeltem a kistérségben. Ennek köszönhetően nemcsak a helyi orvoskollégákat ismerem jól, de a lakosság egészségügyi problémáit is testközelből, a „frontvonalban” láthattam.
A döntésemben azonban volt egy erős érzelmi szál is.
Régi, személyes barátság fűzött elődömhöz, dr. Bobkó Géza főigazgató úrhoz. Már az ő nyugdíjas éveinek közeledtével, informális beszélgetések során felmerült köztünk, hogy ha eljön az idő, bennem látja azt az utódot, akinek nyugodt szívvel adná át a stafétabotot.
Ez a bizalom és a térség iránti elkötelezettségem adta az alapimpulzust a pályázathoz.
A helyismeret mellett milyen szakmai hátteret hozott magával? Hiszen egy ekkora intézmény vezetése nemcsak orvosi, hanem gazdasági feladat is.
Pontosan, és a pályázatom egyik sarokköve éppen ez a kettősség volt. Gyermekgyógyász, klinikai farmakológus és infektológus szakorvosként nemcsak a betegágy mellett dolgoztam, hanem komoly vezetői tapasztalatot is szereztem. Tizenöt éve vezettem a vármegye Infektológiai Osztályát, öt évig voltam a Semmelweis Kórház orvosigazgatója, majd a miskolci kórház-összevonást követően az egyesített intézmény orvosigazgatójaként és megbízott főigazgatójaként is tevékenykedtem. Egészségügyi menedzseri tanulmányokat is folytattam, mert rájöttem: a betegellátás szervezése, az egységek irányítása legalább annyira érdekel és meghatározó a pályámon, mint maga a klinikai orvoslás.
Mit tapasztalt az intézmény átvételkor?
Kifejezetten pozitív élmény volt látni, hogy az itt dolgozó orvosok és szakdolgozók mennyire ragaszkodnak a rendelőintézethez, mennyire sajátjuknak érzik azt. Ez a lojalitás aranyat ér. Ráadásul – sok más szakrendelőhöz képest – átlagon felüli a műszerezettségünk, gondoljunk például a CT-berendezésre a diagnosztikus palettánkat illetően. Kevés olyan vidéki szakrendelő van az országban, ahol ilyen széles szakmai spektrum érhető el helyben. Ebből a szempontból „könnyű pályára” érkeztem, a feladatom a meglévő értékek megőrzése és a szükséges pontokon történő modernizálás.
Sokszor halljuk a „családias légkör” kifejezést Szerencsen. Ez a betegek számára is érezhető, vagy csak a dolgozói közösségre vonatkozik?
Egyértelműen ki kell hatnia a betegellátásra is! De fontos leszögezni: a családias hangulat nem mehet a szakmaiság rovására. A közeg, amit a beteg sajátjának érez, a gyógyítás szerves része nálunk. Az egészségügy nem csupán arról szól, hogy felírunk egy gyógyszert vagy elvégzünk egy beavatkozást.
Mire gondol pontosan?
A kommunikációra. Nagyon sokszor a beteg nem csak attól gyógyul meg, hogy beszedi a tablettát, hanem attól is, hogy az orvos elmagyarázza neki: mi történik a szervezetében, milyen biológiai folyamatok okozzák a tüneteket, mit kell tennie, hogy ez megváltozzon és miért kell kivárni azt a bizonyos időt a gyógyulásig. Ha megérti a saját betegségét, partnerré válik és elfogadja, hogy a tünetek nem múlnak el varázsütésre. Ez az a plusz, amit a családias, empatikus légkör adhat. Nem érezheti egyik betegünk sem, hogy csak egy tárgy a futószalagon. Ezt a szemléletet hoztam magammal, ezt tanultam a mestereimtől, és ezt várom el a kollégáimtól is. A beteghez való odafordulásban mindig a maximumot kell nyújtanunk.
Dr. Pap Tibor főigazgató, infektológus vette át a Szerencsi Szántó J. Endre Rendelőintézet (SZER) vezetését. Fotó: Nagy István / Szerencsi Hírek
Beszéljünk a nehézségekről is. Az orvoshiány országos jelenség, és itt is történtek nyugdíjazások. Hogyan tudják biztosítani a zavartalan ellátást?
Valóban, a kollégák egy része elérte a nyugdíjkorhatárt, ami természetes folyamat, de a pótlásuk komoly kihívást jelent. Nagyon fontos egészségpolitikai cél, hogy a térség lakosságának ne kelljen Miskolcra utaznia olyan vizsgálatokért, amelyek helyben is megoldhatók lennének, akár egy-két óra alatt is. Örömmel mondhatom, hogy sikeresek a lépéseink: az elmúlt hónapokban új szerződéseket kötöttünk kardiológiai, fül-orr-gégészeti, nyaki verőér-ultrahangos és egynapos sebészeti ellátásra. Úgy tűnik, a nyugdíjazásból fakadó üresedéseket sikerül pótolnunk.
De nemcsak az orvosokon és a kiváló szakasszisztensi gárdán múlik a jó működés! A háttérország, a „back office” területén – gondolok itt például a műszaki vezetőre, karbantartókra – szintén voltak nyugdíjazások. Itt sem volt egyszerű megtalálni az új, ütőképes kollégákat, akik biztosítják, hogy az épület, a fűtés, a világítás, az informatika minden reggel hibátlanul működjön. Mostanra azonban ez a csapat is összeállt.
Milyen konkrét, a betegek által is látható fejlesztésekre számíthatnak a szerencsiek és a környékbeliek a közeljövőben?
A fejlesztési terveink három fő pilléren nyugszanak. Az első, talán kevésbé látványos, de annál fontosabb: az informatika. Jelenleg négy különböző – esetenként már nem a legkorszerűbb – orvosi-informatikai rendszer működik az intézetben az egyes szakterületekre adaptálva. Ez a mai világban már nem tekinthető hatékonynak és adatbiztonsági szempontból sem ideális. Az önkormányzat pályázati támogatásával hamarosan lecseréljük az elavult számítógépeket, monitorokat, és egy egységes, modern orvosi informatikai rendszert vezetünk be.
A második pillér a környezet. Mindenki tudja, hogy a parkolási lehetőségek nem tekinthetőek kulturáltnak az épület körül.
Jó hírem van: idén tavasszal – szintén önkormányzati segítséggel – megkezdődik a parkolóépítés. A sáros, kavicsos területek helyett térkövezett, sávhatárolókkal ellátott parkolókat alakítunk ki.
A város távlati terveiben szerepel egy közpark kialakítása is az épület előtti fás területen, amihez kapcsolódva reményeink szerint egy új gyalogjárda is épül, így kényelmesebb és biztonságosabb lesz a gyalogos megközelítés.
A harmadik pillér a műszerpark fejlesztése. Az orvosi technológia gyorsan elavul, egy tízéves gép már cserére szorulhat. Egy sikeres, szintén az önkormányzat által gesztorált pályázatnak köszönhetően mintegy 100 millió forint értékben szerzünk be új eszközöket az év első felében. Ez érinti többek között a szemészetet, az egynapos sebészetet, és teljesen megújítjuk a fizioterápiás gépparkunkat is.
Egy rendelőintézetbe senki sem önfeledten érkezik. Aki hozzánk fordul, az gyógyulásra szorul, fájdalmai vannak, vagy aggódik az egészsége miatt. Éppen ezért a fejlesztéseknek az az elsődleges célja, hogy a betegeinket a lehető legkevesebb negatív impulzus érje, amíg nálunk tartózkodnak. Ha már a betegség terhét cipelik, legalább a környezet ne nehezítse a helyzetüket. Ezért tartom kulcsfontosságúnak a parkosítást, a rendezett, térköves parkolókat és a várókba vagy a szakrendelőkbe kerülő szép, új bútorokat. De a fizikai környezet csak a keret: a lényeg a minél emberközpontúbb, empatikus hozzáállás a dolgozóink részéről. Hiszem, hogy ezen az úton haladva még jobbá, még szerethetőbb intézménnyé tudunk válni a területünkhöz tartozó 65 ezer ember számára.
Egy visszatérő lakossági panaszra térnék rá: sokan jelzik, hogy nehéz telefonon elérni a rendelőt, vagy nehéz időpontot foglalni. Tud erről a problémáról?
A probléma valós, az első naptól kezdve szembesültem vele. A helyzet összetett. Részben az új, központi járóbeteg-irányítási rendszerből fakad, amely szigorúan szabályozza, mennyi időpontot tehetünk publikussá az interneten (például az EgészségAblak applikációban – a szerk.), és mennyit kell fenntartanunk a visszahívott kontrollos betegeknek vagy a sürgős eseteknek. Így nem tudjuk a teljes rendelési időt "kinyitni" a foglalási rendszerben.
A másik gond a telefonos előjegyzés időigényessége. Amikor egy beteg betelefonál, a kollégáknak a rendszerben rögzíteniük kell bizonyos, a beutalóhoz kapcsolódó adatokat. Igen ám, de sokszor előfordul, hogy a beteg nem találja a papíron a beutaló kódját, vagy az elektronikusan kapott beutalót nem tudja megnyitni. Emiatt egyetlen hívás a szokottnál tovább is eltarthat, addig a vonal foglaltat jelez.
Mi a megoldás?
Már léptünk az ügyben.
A korábbi, mára jócskán elavultnak számító fax-vonalunkat átalakítottuk egy dedikált, új előjegyzési telefonvonallá, így eggyel több kollégánk tudja fogadni a beérkező hívásokat (Tel: +36/47-361-758 | +36/20-999-5159 | +36/20-999-5225).
Emellett bízom benne, hogy az idősebb korosztály is egyre bátrabban használja majd az elektronikus időpontfoglalást, vagy a családtagok segítenek nekik, ami tehermentesíti a telefonos rendszert. Azon dolgozunk, hogy a várakozási idő mindenhol rövidüljön és mindenki kapjon előjegyzési időpontot, amikor megkeres bennünket.
Kanyarodjunk vissza kicsit Önhöz. Miért választotta az orvosi pályát?
A családomban nem voltak hagyományai az egészségügyi pályának, de középiskolás koromtól egyre jobban érdekelt a gyógyítás, az orvostudomány, ráadásul az empátia, a segítő szándék mindig is erős volt bennem. A Debreceni Egyetemen végeztem, majd Miskolcon kezdtem dolgozni. Kezdetben gyermekgyógyász szakvizsgát szereztem, de hamar elkezdett érdekelni a fertőző betegségek kérdésköre, így lettem infektológus a későbbiekben. Emellett klinikai farmakológiai szakvizsgát is szereztem és vezettem egy klinikai vizsgálóhelyet is, ahol új gyógyszerek fejlesztésében vettünk részt. Ez a szakmai kíváncsiság a mai napig megmaradt.
Infektológusként hogyan élte meg a COVID-járványt?
Ez egy érdekes szakmai paradoxon. Pályám elején, fiatal infektológusként azt gondoltam: szakmai szemmel nézve egy nagyobb járvány komoly kihívásokat jelenthetne és rengeteg új tudást adhatna: milyen jó is lenne megtapasztalni mindezt? De a COVID után azt kell mondanom: ha vissza tudnék menni az időben, visszavonnám ezt a kívánságot. Nem vágynék arra, hogy szembesüljek egy világjárvánnyal. Ugyanakkor rengeteget tanultunk belőle; ha újra szembe kellene néznünk egy hasonló helyzettel, már sokkal felkészültebben, hatékonyabban tennénk.
Amikor épp nem a rendelőintézet ügyeit intézi vagy gyógyít, mivel töltődik fel?
A természet és a kultúra kapcsol ki. Régebben nagy teljesítménytúrázó voltam, az 50-70 kilométeres távok sem riasztottak vissza. Ma már inkább a futás és a kerékpározás maradt, mint rendszeres sport. Emellett irodalom és filmrajongó vagyok – a művészetek ezen ágai azok, amelyek leginkább megérintenek és segítenek kiszakadni a mindennapokból.