Portré

Folytatódik a száz éves szerencsi csokoládégyártáshoz kapcsolódó interjúsorozatunk, hiszen a város újkori történelme szorosan összekapcsolódik a gyárainak történetével. Sikereik fellendítették a térség gazdasági és szellemi életét, hozzájárultak a régió ipari kultúrájának meghonosodásához. A következőkben Lukács Endréről írunk, aki 38 évig volt műszerész a gyárban. Endre bácsi végtelen szerénységgel válaszolt kérdéseinkre.

– Hol született és milyen iskolákba járt?

– Ondon születtem 1932. július 28-án, hatan voltunk testvérek. Édesapám a cukorgyárban dolgozott, édesanyám háztartásbeli volt. Általános iskolába Ondon jártam, de a 8. osztályt már nem volt lehetőségem elvégezni, hisz munkát kellett keresnem. Ilyen időket éltünk akkor. Már egészen fiatalon, hatévesen napszámosként segítettem a családomat. Az 1950-es évek elején a szerencsi termelőszövetkezetnél voltam traktoros. A családnak voltak rokonai az Egyesült Államokban, ahonnan rendszeresen kaptunk adományokat, amit az akkori rendszer nem nézett jó szemmel, ezért elküldtek a termelőszövetkezettől.

– Politikailag nem volt megbízható?

Igen, pontosan ezzel az indokkal mondtak fel nekem, ezért új munkát kellett találnom. Rövidesen a földeken kezdtem dolgozni. Az én feladatom volt a vízhordás a munkásoknak. Kaptam egy szekeret és két igen makacs ökröt.

Nem boldogultam, az állatok minden felé mentek csak arra nem, amerre én irányítottam őket. Folyton a bozótost keresték, megálltak és makacskodtak. Mire kiráncigáltam az állatokat, addigra a munkások szinte szomjan haltak a nagy nyári melegben.

Később szerencsére kaptam két jóval barátságosabb jószágot, amikkel már semmi probléma nem volt. 1951-ben behívtak sorkatonai szolgálatra, három évig voltam honvéd. 1954-ben édesapám közbenjárásának köszönhetően Diósgyőrben tanulhattam esztergályosnak – amit nem szerettem és ezt látták is rajtam –, ezért eljöttem onnan. Ezután a munkaerő-tartalékok hivatalánál lakatos szakmát szereztem. Rövid idegig Miskolcra jártam dolgozni, hajnali 3 órakor már a vonaton ültem, hogy időre beérjek. Ezt nem sokáig bírtam, ezért az erdőbényei bányában vállaltam munkát.

– Hogyan került kapcsolatba a csokoládégyárral?

– Testvérem, Lukács Bertalan segítségével, aki később a Szerencs Város Sportegyesülete (SZVSE) Labdarúgó Szakosztályánál helyezkedett el kapusedzőként. Őt éppen abban az időben hívták be katonai szolgálatra. Mondhatni az ő megüresedett műszerész helyére vettek fel 1954-ben.Nem volt tapasztalatom és ez nagyon bosszantott. Akkoriban még többnyire a régi német gépek voltak, azt sem tudtam hol kell bekapcsolni. A női munkásoktól kérdeztem meg, amit nagyon szégyelltem. Igaz, honnan is tudhattam volna, hiszen korábban sohasem dolgoztam ilyen nagy gépekkel. Majdnem egy évig csak ismerkedtem a gyárral. Dupla műszakot vállaltam azzal, hogy átmentem más osztályokra ellesni a gépek üzemeltetését és karbantartását.

A kezdeti tudatlanság annyira kellemetlenül érintett, hogy minden szabadidőmet arra áldoztam, hogy tanuljak. Ahogyan teltek az évek mindent megismertem. Kívülről tudtam a gépek működését, kezelését, javítását és nem csak a csomagoló osztályon – ahol dolgoztam –, hanem az összes gépet úgy megismertem, mint a tenyeremet.

Az évek alatt a szívemhez nőttek, éppen ezért nagyon szomorú voltam, amikor később a szeméttelepen láttam viszont őket. Ezek a gépek nem ilyen sorsot érdemeltek!

– Akkor szeretett a gyárban dolgozni?

– Mondhatjuk úgy is, hogy az életem volt. Mindig örömmel mentem be a gyárba, ismertük egymást, olyanok voltunk, mint egy nagy család. Mindenkivel jóban voltam, sokat segítettem a dolgozóknak és tőlem is bátran kértek segítséget.

Nem érdekelt, hogy éppen ebédszünet van, felálltam az ételtől és mentem segíteni annak, aki kérte. Megadtam a tiszteletet, cserébe engem is megbecsültek.

Négyszer kaptam kiváló dolgozó és egyszer minisztériumi kitüntetést. Az ott eltöltött közel négy évtized alatt kiszolgáltam négy igazgatót, szemtanúja voltam az 1971-es tűzvésznek, amit szörnyű volt nézni. Nem tétlenkedtem, percek alatt a helyszínre siettem és segítettem az oltásban. Szinte egész Szerencs így tett. Több mint 25 évig voltam tagja a csoki és a cukorgyár közös zenekarának.

– Mikor ment nyugdíjba?

A gyárban 1992-ben fejeztem be pályafutásomat. Mika Imre az akkori gyárigazgató személyesen búcsúztatott, annyira szerettek, hogy minden osztály külön elköszönő partit tartott nekem. Nyugdíjazásom után is visszavágytam a gépek közé, ezért a Szerencsi Bonbon Kft.-nél és más üzemekben segítettem beindítani a termelést.

– Mit szól ahhoz, hogy 100 éves a gyár?

– Örülök neki! Igaz, azóta már átvette a Nestlé, akik máshogy vezetik a gyárat. Ha másért nem is a gépekért szívesen visszamennék látogatóba. Szeretném látni, hogy mennyit fejlődött a gyártás és a csomagolás, persze tudom, hogy ott már egy egészen másfajta termelést végeznek. A mai napig szakértői szemmel vizsgálom, ha kapok ajándékba édességet gyermekemtől, unokáimtól. Nagyon érdekes látni, hogy például a mai szaloncukrok többségét már egyáltalán nem olyan technikával csomagolják, mint egykor mi a selyempapírba, amely rettentő nagy pontosságot és odafigyelést igényelt. Igaz most már sokkal gyorsabb és egyszerűbb, de szerintem a régi akkor is szebb volt.

– Mi a hobbija?

Sajnos már nem vagyok fiatal, de továbbra is igyekszem mindent elvégezni a ház körül, szeretek szerelni, bütykölni. A tévében mindig figyelemmel kísérem a sportmérkőzéseket. Az utóbbi időben vettem csirkéket, most őket nevelgetem.

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.