Ahogy olvasóink már megszokhatták folytatódik a száz éves szerencsi csokoládégyártáshoz kapcsolódó interjúsorozatunk. A mostani lapszámunkban a Bárdosi Gyulánéval (fotónkon) készített riportot olvashatják, aki a gyárban közel 35 évig dolgozott, hosszú ideig vezette a mártó-osztály műszakját.
– Meséljen a gyermekkoráról, iskoláiról…
– Tiszalökön születtem 1939. december 23-án, összesen öten voltunk testvérek. Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám kosárfonó. Az általános iskolát Tiszalökön végeztem, jó tanuló voltam. Az apukám nem tudta mindannyiunknak biztosítani az anyagi hátteret a továbbtanuláshoz. Azt mondta, hogy a testvéreim közül senkit nem szeretne külön kiemelni. Nem volt más lehetőség, munkát kerestem, hogy pénzt gyűjtsek a tudásom gyarapításhoz.
Az általános iskola után, még egészen fiatalon a tiszalöki vízerőműnél vállaltam munkát. Az én feladatom volt, hogy a munkásszálló tisztaságára ügyeljek. Éppen ebben az időszakban volt az 1956-os forradalom, ami után katonák ügyeltek az erőmű biztonságára. Ekkor ismertem meg a férjemet. Szerelem volt első látásra. Egyszer azt mondta nekem, nélkülem nem jön haza Szerencsre. Nem sokkal később megesküdtünk. Egy év múlva megszületett Mária nevű leányunk, 1964-ben pedig Gyula nevű fiúnk.
– Hogyan került kapcsolatba a csokoládégyárral?
– Hallottam, hogy jó munkahely, ezért úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok. Betanított munkásként kezdtem dolgozni a gyárban 1958. szeptember 9-én. Három évig ideiglenes szerződéses munkavállaló voltam. 1962-ben a vezetőség úgy határozott, hogy kb. 150 vidéki dolgozót elbocsát, a helyükre szerencsi embereket vesz fel. Ekkor kaptam én is végleges szerződést, így kerültem a mártó osztályra. A főnököm, Jancsovics János egyik alkalommal odavitt az egyik brigádvezetőhöz, akinek azt az utasítást adta, hogy tanítsa meg nekem a fondantkrém töltését.
Még az 1960-as évek végi modernizálás előtt alakultak ki a kis különálló brigádok, melyek a Melba kockát, a Melódiát, valamint a húsvéti és karácsonyi csokoládékat gyártották. A fejlesztések után egyre nagyobb szerep jutott a gépeknek, amelyek meggyorsították a munkafolyamatot. Bár egy nagy családként tekintettünk egymásra, a különböző osztályok közötti átjárás nem igazán volt megengedve. Színes szalaggal kötötték át a fejünket, ami jelölte, hogy melyik osztályon dolgozunk. A mártósok kék szalagot használtak. Sajnos ez megnehezítette, hogy egymástól tanuljunk. Az általános iskola után szerettem volna tovább képezni magam. Tudtam, hogy a gyermekek és a munka mellett nehéz lesz, de nem adtam fel, végül sikerült.
– Melyik iskolába nyert felvételt?
– 1968 előtt a csoportvezetőm arra kért, hogy keressem fel mindenki „Mika nénijét”, aki a személyzeti osztályvezető volt, és mondjam el neki, hogy szeretnék továbbtanulni. Azt a lesújtó választ kaptam, hogy ez nem lehetséges, mivel először a csoport- és művezetőket küldik továbbképzésre, nekik ugyanis kötelező volt. A gyárigazgató, Kéner Imre valahogy tudomást szerzett az esetemről és az egyik napon azt mondta, vigyem be az általános iskolás bizonyítványomat. Látta, hogy kiváló tanuló voltam, ezért külön engedélyt kaptam tőle. Így kerültem 1968-ban Budapestre, a Sütő- és Édesipari Technikumban, amit 1972-ben végeztem el. Mellette természetesen folyamatosan dolgoztam. Éves szinten 15 nap tanulmányi szabadságot kaptunk, mindössze ennyi idő állt a rendelkezésemre, hogy felkészüljek a vizsgákra. A férjem eleinte nem támogatott, mert nagyon féltett.
Bárdosi Gyuláné lelkiismeretesen válaszolt minden feltett kérdésre. Fotó: Nagy István
– Mi változott az iskola elvégzése után a gyárban?
– Egészen addig fizikai munkát végeztem. Egy alkalommal a főnököm arra kért, hogy tegyem le a kötényt, és rám bízta a délutáni műszak vezetését. Mellém osztották Baksi Jánosnét, ő volt a segítségem. Később kiderült, hogy azért volt erre szükség, mert az akkori vezetők közül többen is nyugdíj előtt álltak. Hivatalosan nem jelentették be, de már ekkor „titokban” elkezdődött a felkészítésem. Több mint 98 emberért vállaltam felelősséget. Rövidesen én lettem a mártóüzem műszakvezetője.
Az 1980-as évek közepén a gyár vezetése úgy döntött, hogy gazdasági munkaközösséget (GMK) kell alakítanom. Ez a mai szemmel nézve a túlórához hasonlított. 1986-ban 23 fős brigádot hoztam létre. Olyan szakembereket szerveztem a brigádba, akik már komoly tapasztalatokkal rendelkeztek. A brigád később 36 főre bővült a karbantartók bevonásával. A technika fejlődése nálunk érdekes helyzetet teremtett, mivel a Melódiát kézzel készítették. Úgy gondolták, hogy géppel ezt nem lehet megoldani. Végül sikerült az áttörés.
– Mi volt a titok?
– A finomhangolás, amire korábban senki sem gondolt. A történet előzménye, hogy a Melódia nagyon népszerű édesség volt, de lassan, kézzel készült. Az akkori vezetőség célja az volt, hogy felgyorsítsák ezt a folyamatot gépek segítségével. Nehéz elmagyarázni, de kidolgoztunk egy olyan eljárást, amely lehetővé tette a gépsoron a mogyoró és az ostya hozzáadását. Volt egy pillanat, amikor a gépsor pár másodpercre megállt. Ebbe a kis időintervallumba építettünk be egy extra munkafolyamatot.
Az első próbagyártás során már 16 mázsa édességet készítettünk, míg kézi munkával „csupán” 140-280 kilogramm volt, attól függően, hogy három vagy hat ember dolgozott rajta. Ezt követően is művezetőként végeztem a munkámat, a feletteseim teljes megelégedésére. Azután megvásárolta a Nestlé a gyárat, és ezzel egy teljesen új időszámítás vette kezdetét… Nekem két esztendő jutott ebből az időszakból.
– Mikor ment nyugdíjba?
– 1993. augusztus 1-jén küldtek el előnyugdíjba. Az akkori gyárigazgató Kovács György megkért arra, neveljem ki az utódomat. Erre azt feleltem ez nem lesz könnyű, mert ezt a munkafolyamatot csak szívvel-lélekkel lehet végezni. A Nestlé akkoriban úgy döntött, hogy akit lehet, elküldenek előnyugdíjba. Meglehetősen rosszul érintett engem és még további 60 embert. Nem szívesen mentem el, mert szerettem ott dolgozni.
Az utolsó napon Kovács György igazgató, aki szintén ekkor hagyta el a gyárat megállított. Egy mondatot mondott: nem így gondoltam a távozásom. Csalódott volt, hogy idő előtt nyugdíjaztak bennünket. Még hátra volt bő egy év. Ettől függetlenül örülök, hogy 100 évet megélt a gyár és a centenáriumot én is megéltem. A 35 év alatt több kitüntetést is kaptam.
– Mivel tölti az idejét legszívesebben?
– A gyár után a családomnak szentelek minden percet. Két gyermekem született, három unokám és hat dédunokám van. Nagyon szeretem őket. Velük lenni ajándék. Dédnagymamának lenni olyan érzés, amit csak az ért meg, akinek a Jóisten megadta ezt az csodát!